Még élünk

 

Sajog a fejem, talán vérzik. Az egész testem, mint valami veszett kutya, rágja a fájdalom. A szuroksötétben csak egy halvány fénycsík táncol a plafonon. Ha nem lenne, azt hihetném, hogy vak vagyok. Érzem, hogy valamiféle testnedv folyik ki az orromból, valószínűleg a vérem. Megérinteném, hogy megtudjam, de a karom a mozgás gondolatától is haldoklik, azt hiszem eltört vagy kificamodott.

Sírva nyöszörög a vasajtó, ahogy valaki feltárulásra készteti. Felkapcsolják a villanyt. Saját elkeseredett lihegésembe vegyül a két pár csizma betonba vágódása meg egy másik szerencsétlen halál közeli zihálása, miközben felsöprik a hason vonszolt testével a járólapot. Egyet visszahoznak, hogy egy másikat elvigyenek. A folyosó végén nyílik egy cellaajtó, test puffan, záródó vasrács, lépések, a szomszéd ajtót tépik fel, hogy aztán egy halálra ítélt könyörgés közepette elcipeljenek egy másik élő hullát. Valamiért kényszert érzek, hogy lássam az arcukat. Pedig volt időm látni, pár órával ezelőtt, de az is lehet, hogy csak pár perce volt. Nem tudom. Itt nincsen idő. Nincs olyan, hogy volt, és nincs olyan, hogy lesz. Itt csak a darabokra eső most van. Valahogy addig evickélek, míg arccal a folyosó felé nem tekintek. Ebben a pillanatban haladnak el előttem. Két öles termetű férfi cipel hónaljánál fogva egy érthetetlenül motyogó emberroncsot. Az ábrázatok eltérőek. Az egyik őr arca szenvtelen, leolvashatatlan. Benne még van valami rejtett magva az érzelemnek, éppen ezért nem mutatja. Társa arca inkább kajánul vigyorgó, biztos egy pokolból szalasztott démon maszkját kaparta magára. A középen helyt kapó valaki arca nem látszik, mert nem akar látni, mert nem akarja elhinni azt, ami történni fog vele, mert még kapaszkodik ebbe a leheletnyi mostba, amikor még csak a lábrogyasztó pillanatban tart, és nem egy kivert kutyává torzuló testben kezd újra működni az agya az ütések nyomán. Roppant szánalmasan fest. Tökéletes mása a pár pillanattal ezelőtti önmagamnak. Eltűntek a retinám elől. Újra felsír az ajtó, bevágódik, a lámpa ébren maradt. Újra zavartalanul rohadhatunk.

Én nem akartam ide jutni. Nekem nem itt a helyem. Már akkor tudtam, hogy nem lett volna szabad elindulni azon az úton, mikor még csak a kabátom gombjait bújtattam a helyükre, és még rá se néztem a kilincsre. De ostoba voltam, hallgattam a húgomra, megkönyörültem rajta, és nem tudom, hogy mi lett volna jobb. Ha segítek, vagy ha nem? Ha itt ölnek meg, vagy ha a lelkiismeretem lesz a gyilkosom?

Épphogy hatalomra került az új kormány, és még csak fogalmazták az alkotmányt, mikor én már éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. És milyen igazam lett. A Rákosi-rendszert messze elkerülte a humorérzék, pedig nem tudtam másra gondolni az első koncepciós perekről értesülve, mint valami nagyon ízetlen tréfára. Köztársaságot hirdettek, pedig egy hangyabolyban is nagyobb lehet a nép beleszólása a rendszerbe, mint Magyarországon. Mondogattak még valamit a társadalmi osztályok megszüntetéséről, meg valami jobb világról, de túl sok hazugságot hallottam már életem során, hogy helyet hagyjak ezeknek a fejemben.

Az ÁVH híre hamar szárnyra kapott. Félve léptünk ki az utcára reggel, és rettegve zártuk be az ajtót minden este. A húgom mindig, mikor leszállóban volt a nap, egy rózsafüzért szorongatva imádkozott, hogy nehogy dörömbölésre ébredjünk az éjszaka közepén, miközben egy kocsi moraja lopódzik a fülünkbe a ház falának másik oldaláról. Ok nélkül vitték el az embereket, csak úgy, mert léteztünk, mert éltünk, mert ide tartoztunk, és talán, mert szabadok akartunk lenni, mert eszünkbe juthatott, hogy ledobjuk a félelem rabláncát. Akkor nyomhattuk rá a halálos ítéletünkre a pecsétet, ha valóban akadt ok, amiért vendégül láthattuk az ÁVH-t. És az én családom esetében akadt.

A húgommal meg a férjével együtt éltem, egy egyszerű polgári házban Budapesten. Elég békés természettel rendelkezem, lehetőség szerint kerülöm a bajt. Éppen ezért haza ide vagy oda, de ilyenkor minden ember csak a túlélésre tud gondolni. Próbáltam meghúzni magam, mint egy árnyék, végezni a dolgom, senkinek sem szemet szúrni, mindent megtenni, hogy még véletlenül se tűnjek fel a kormánynak. Elkerült a hősködés, csak azt akartam, hogy megérjük a jobb kort, mikor már szabadon lélegezve léphetem át a ház küszöbét. Lehet, hogy gyávának tartanak, de úgy gondolkodtam, hogy inkább legyek gyáva, mint hulla. A húgom is hozzám hasonló jellemet örökölt a világháborúban meghalt szüleinktől. Viszont a Lajossal való házasságában az ellentétek vonzzák egymást törvény érvényesült. Lajos nem bírta tétlenül nézni ezt a terrort, változtatni akart minél hamarabb. Minden intésünk ellenére tagja lett egy kormányellenes szervezetnek, ahol a gyűlések felét azzal tölthették, hogy a csengőfrászt hallucinálták. Csak idő kérdése volt, hogy mikor rontanak rájuk. Aznap, mikor ez megtörtént, a húgom különösen idegesnek tetszett. Fel s alá járkált a szobában, szinte darabokra tördelte a kezét, folyton az ablaknál kötött ki, ahol, mint egy megszállott motyogott, és esdekelt az éghez férje hazatértéért. Végül nem bírta tovább, addig könyörgött, míg magamra nem öltöttem a kabátom, és utána nem mentem. Nyirkos, őszi éjszaka ölelte körbe az utakat. Mindenhol csönd lopódzott, aki tehette hét lakat alá zárta a házat. Kellemetlen, rossz előérzet zongorázott a gerincemen. Gyorsaságra ösztökéltem a lábaim, csak túl akartam esni rajta, és leordítani annak az ostobának a fejét, hogy így ráhozta a frászt a húgomra. Ám ezt már nem tehettem meg, a szerencsém külön utakon bandukolt. Öt méterre lehettem a gyűlés helyszínét képző háztól, mikor leparkolt előtte egy fekete autó, s már túl késő volt a hátraarchoz. Miután a társaság minden tagját velem együtt betuszkolták a járműbe, meg sem álltunk az Andrássy út 60.-ig. Átélhettem a mindig elkerülni vágyott forgatókönyvet. A kínzásoknak meg az akaratbénító szereknek hála bevallottam az ellenem felhozott vádakat, de mivel nem tudtam konkrétumokat mondani, így csak arra bólinthattam rá, amivel megvádoltak. Azt nem hitték el, hogy nem vagyok tagja a szervezetnek, de azt már igen, hogy semmit nem tudok a szervezkedés mibenlétéről. Ez a megállapítás számomra is homályos mind a mai napig, de a bíráknak elégnek bizonyult arra, hogy életfogytiglani ítéletet mondjanak fölöttem. Csak úgy. Mert van még hely a börtönben. De Lajos és társai nem voltak ilyen szerencsések, őket a tárgyalás után azonnal kivégezték.

Most pedig élvezhetem a fegyelmezni kívánt, rossz modorú állatok sorsát. Mindennap megvernek, megkínoznak, csak hogy el ne felejtsük, hogy hol vagyunk, hogy kik vagyunk. Mert nem vagyunk senkik, sőt semmik. Itt nincsenek emberek. Csak démonok, meg hajuknál fogva rángatható bábok. Talán még az állatoknál is rosszabbak vagyunk, csak tárgyak, amik időnként valamilyen megmagyarázhatatlan módon életjelenségeket mutatnak.

Elkúszom a rácsig, hogy többet kapjak a fényből. Vékony falak választják el a cellákat, csak a velem szemben lévőt láthatom. Egy megtört, beteges arcú, őszbe csavart hajú férfi dől szintén a rácsnak. Tán valami hercegprímás vagy micsoda, valamivel előbb esett fogságba, mint én. Nem jut eszembe a neve, pedig sokat hallottam róla, nagyon sokat. Időnként eljut a dobhártyámig a mellettem lévő odúban időző szerencsétlentől felhangzó suttogás, mikor a másik szomszédjával társalog, csak hogy halljanak néhány szelíd szót. Azt suttogták róla, hogy szent ember. Kiállt az emberekért, a hazáért, az egyházért, meg ki tudja még miért.

Kölcsönösen bámuljuk a másikat. Próbálom leolvasni az arcáról a jellemét, az életét, őt magát, hogy maradt-e még benne valaki, aki talán egykor ő lehetett, mielőtt darabokra nem roncsolta ez a rendszer. Nem jutok sokra. Nem azért, mert már olyannyira elveszett volna, csupán már annyira elszoktam attól, hogy igazi embert lássak, hogy elsőre már nem veszem észre benne a lelket.

- Ne adja fel, fiatalember, még élünk – érces hangja váratlanul ér.

Megnedvesítem a számat, hogy meg tudjak szólalni.

- Már ameddig. Haldoklunk – szavaim elkeseredett nyervogásnak hatnak, elszoktam a hangképzéstől.

- Mi a neve? – bölcs, kifáradt szemei még mindig rajtam csüngnek. Jól van, kezd visszatérni a fejembe az emberi lélek mibenlétének mozzanata. Ám kérdése elgondolkoztat. Kell egy kis idő, míg eszembe jut a nevem.

- Lénárd Árpád. És a magáé? Tudom, ki ön, de mégse emlékszem a nevére – túl tompa az eszem, hogy erőltessem a gondolkodást.

- Mindszenty József.

- Tényleg... Régóta van itt ugye? – most először beszélünk. Eddig valahogy túlságosan lekötött a szenvedés, hogy törődjek másokkal.

- Nem tudom mióta, de régebb óta, mint maga.

Csönd lett. Nem akarom abbahagyni a társalgást. Túl jól estek a halk szavak, balzsamozták a fülem.

- Maga pap, ugye? –motyogom az első kérdést, ami eszembe jut.

- Az vagyok.

- Nem vagyok vallásos. Nem vagyok vallásos, de… hiszek Istenben – homályosnak tetszik a gyér lámpafényben megvilágított arc, szédülök. Tompán esnek ki a számból a szavak.

- Nem ugyanaz a kettő? – hangjából kihallom, hogy tudja a választ, csak engem akar beszéltetni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, fájnak a sejtjeim.

- Persze, hogy nem. Elhiszem, hogy létezik, hogy megteremtette a világot, hogy feláldozta értünk a fiát, de ezelőtt sose volt része a mindennapjaimban. Nélküle keltem s feküdtem, egyszer se jutott eszembe napközben vagy álomból riadva. És itt rohadva se érzem az egyház által hirdetett szeretetét. Van Isten, csak elfordult tőlünk.

Beszélni akarok tovább, de túlságosan fájok hozzá.

- Valóban így gondolja, fiatalember?

- Így.  

Egymás szuszogását füleljük. Ő töri szilánkosra először a befagyott pillanatot.

- Tudja, ha velünk van az Isten, nem azt jelenti, hogy minden fenékig tejfel. Ki kell állni az elénk tornyosuló próbákat, Ő megadja az erőt hozzá. Amíg élünk, addig minden lehetséges, és addig nem halunk meg, míg be nem végeztük teremtésünk okát. Maga pedig még itt van, tehát még van dolga ezen a világon. És az nem létezik, hogy örökké csak csapások közt éljünk, ha mégis, az már az ember felelőssége, mert a felhők jönnek-mennek, de mindig kisüt a nap. Aki pedig nem élvezi a napsütést, az azért van, mert elbújt az árnyékba. Szóval nyugodjon meg, látom magán, hogy még van dolga a földi életben, addig nem fog meghalni. Látni fogja még a szebb jövőt – köhögésbe hal további mondandója.

Mondanék valamit, de ekkor újra nyílik az ajtó. Akik elvitték, azok hozzák vissza a szomszéd cellába az embertörmeléket. Nem tudom, hogy elájult-e, de nem ad ki hangot, mikor kíméletlenül koppan a feje a betonpadlón. A démonok üres kézzel távoznak. Mára befejezték. Magunkra hagyva, újra elaltatják a fényt, a vaksötétbe mormogom a megkésett választ.

- Nem tudom. Talán igaza van, de nem látok rá reális esélyt… Mindenesetre, szeretnék hinni magának. Hisz még élünk, talán tényleg minden lehet.      

 

2012.

Dobi Frida 12. osztály

Felkészítő tanár: Lukács Katalin

ökoiskola

Svetits-nap
Óvodai karácsony
Évnyitó az általános iskolában
Svetits-cukrászda
Karácsonyi műsor
Máriapócsi zarándoklat
Kaláka együttes koncertje
Svetits-nap
Gimnáziumi évnyitó
Szalagtűző műsor
Szalagtűző
Sítábor
Általános iskolás kisdiák
Karácsonyi kézműveskedés
Gimnazisták klubja
Gimnáziumunk röplabda csapata
Diákelőadás a Svetits-héten
Termények megáldása-óvoda
Svetits-hetek előadásán
Mikulás műsor az általános iskolában
Karácsonyi műsor a gimnáziumban
Kollégiumi beavató
Általános iskolás kisdiákok
Nyakkendőátadó műsor
Farsang az általános iskolában
Augusztus 2020
H K Sz Cs P Szo V
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6
jún.16. K-aug.31. H
Nyári szünet
aug.24. H, 16:30 -
Hetedikes szülői értekezlet (gimn.)
aug.25. K, 16:30 -
Szülői értekezlet a leendő ovisok szüleinek
aug.26. Sze, 16:00 -
Ovis búcsúztató
aug.27. Cs, 07:00 - 17:00-aug.28. P
Befizetés (szeptemberre)
aug.27. Cs, 15:30 - 18:00
Tankönyvek átvétele
aug.27. Cs, 16:30 -
Elsősök szüleinek találkozása
aug.28. P, 08:00 - 17:00
Hetedikesek találkozása (gimn.)
aug.28. P, 16:30 - 17:30
Elsősök ismerkedése, közös játék
aug.30. V, 09:00 -
Évnyitó szentmise (ált.isk.)
aug.30. V, 13:00 - 19:00
Beköltözés a kollégiumba
aug.30. V, 16:30 -
Évnyitó szentmise (gimn.)
aug.31. H
Tanévkezdő kirándulás (gimn.)
szept. 1. K, 07:45 - 17:00
Első tanítási nap